Kartali Klára – Karma – Előző életek – Reinkarnáció

Lívia kisérõje – egy szerzetes

arcLívia azzal keresett meg engem, hogy kb. hat éve mellé szegõdött egy hosszú, fekete ruhás alak. Nem tudja, hogy miért, ki ez az illetõ és hogy mit akar tõle? Meg tudnám-e nézni közelebbrõl is ezt a helyzetet, egyáltalán mit takar ez a jelenség? Megláttam magam elõtt a szerzetest, leírtam, hogy néz ki és a lány azonnal rá is ismert.
Megkérdeztem, hogy zaklatja-e õt, vagy csak hûségesen kísérgeti? – Legelsõ alkalommal, éjszaka, amikor megjelent az ágyam fölött, nagyon dühös volt és teljesen olyannak látszott, mintha felelõsségre akarna vonni valami miatt. Valahogy úgy éreztette velem, mintha én tehetnék valamirõl, mintha én akadályoznám õt valamilyen cselekedetében és ehhez nekem nincs jogom, hiszen hol vagyok én az õ hatalmához képest?

De ahogy telt, múlt az idõ, gondolom rájött, hogy erõszakkal nem megy semmire és egyre jobban lenyugodott. Már nem volt olyan durva, követelõzõ, sõt olyan érzésem alakult ki, mintha inkább segítségre szorulna, csak méltóságán alulinak tartja, hogy ezt közölje is velem.
Legalábbis lenézõ viselkedése erre utalt. Csakhogy ennek már több mint hat éve. Tulajdonképpen már nem is zavar annyira, csak furcsa, hogy mindig kísérget. Van egy olyan érzésem, mintha nem véletlenül jöttem volna el, ide is.

Elindult visszafelé az idõkerék. Ráéreztem, hogy ennek a történetnek az elõzményét egy elõzõ életben kell megkeresnem. Így is volt.
Egy kolostort láttam magam elõtt, a sötét középkornak, szinte az összes jellemzõivel képviselve. Lívia apácaként élt itt, fiatal, szép lány volt. A kolostor mindennapjait a szigorúságáról ismert szerzetes irányította és Líviával is napi kapcsolatban állt, hiszen a teendõket szükséges volt megbeszélniük. Mindig megcsodálta a lány szépségét, szeretete jeléül, gyakran az arcát is megcirógatta, de õ mindezen csak szerényen mosolygott és tartózkodása jeléül, szégyenlõsen lesütötte a szemét.

A következõ kép – amit láttam – már az inkvizíció szörnyûségeit vetítette elém. Lívia a kínzópadon feküdt és testén éppen az akkori kor modern kínzóeszközeit gyakorolgatták, ami alól a csonkítás sem volt kivétel. Csak vergõdött tehetetlenül és a tüzes vas az arcát sem kímélte.
A hosszú fekete ruhás, csuklyás szerzetes, szemlélõje volt a kínzásoknak, de arcán csak bosszús, kárörvendõ mosoly jelezte, hogy még élvezni is tudja a sikolyokat, ami a lány ajkát elhagyta, egy-egy borzalmas csonkítás után. – Ha nem él vissza a türelmemmel, most erre nem került volna sor. Nekem mindenki behódol, aki meg nem teszi, az így jár. Különben is a boszorkányoknak ez a sorsuk. És ha valakire én azt mondom, hogy az, az inkvizíció ezt nem kifogásolja – motyogta magában kárörvendõen.

Mi ez az egész? Sehogy nem állt össze a kép. Miért kerül egy apáca ilyen helyzetbe és a szerzetes miért viselkedik így? Ahogy feltettem a kérdéseket, már jöttek is a válaszok folyamatosan.
Lívia mostani életében a szerzetes tulajdonképpen azért jelent meg, hogy a lánytól bocsánatot kérjen. Hogy cselekedete miatt felmentést kapjon, ez volt neki kiszabva. Elõször megpróbálta õt dühösen rábírni erre – ekkor jelent meg elõször álmában – de a lánynak fogalma sem volt az egészrõl, hiszen õ már másik dimenzióban élte a földi életét, nem emlékezett rá, hogy mi is történt valójában? Egyszerûen csak nem értette a szerzetes megjelenését. Az, megpróbálta elõször hatalmi fölénnyel kezelni a helyzetet és éreztetni akarta vele, hogy tett, amit tett, de egy ilyen semmiség miatt, õ nem hajlandó bocsánatot kérni. Mentse õt fel a lány és ezzel el van intézve a dolog. Viszont az univerzum szabályai másképpen mûködnek.

Telt, múlt az idõ és be kellett látnia, hogy nem jut eredményre. Neki tovább kellene már mennie és ez az egy helyben való toporgás már egyre unalmasabb lett.
Lehiggadt, kezdett behódolni a helyzetnek, de minden igyekezete hiábavaló volt a lány rá sem hederített, sehogyan sem tudott vele egy hullámhosszra kerülni. Mindenképpen kellett egy közvetítõ, egy médium, aki létrehozza köztük a kapcsolatot. Végül is õ irányította hozzám a lányt és az én segítségemmel sikerült megoldani ezt a fura helyzetet.
A bocsánatkérés nagy nehezen megtörtént – nem volt más kiút – és a szerzetes végre tovább mehetett, a Felsõbb utasítás már nem akadályozta õt ebben és Lívia is nyugodtabban tudta élni életét, hûséges kísérõje nélkül.
Voltak még utórezgések, de egy idõ után ezek is megszûntek. Két hét múlva a lány boldogan hívott fel, hogy a szerzetes most már biztosan elment, mert a jel, amit kapott tõle, egyértelmû volt.

elvalaszto_vonal2