Az emléksúly levétel magyarázata

A pszichoszomatikus, annyit jelent, hogy lelki okokra utaló testi tünet. A lelki eredetû probléma, fõleg ha tartós, testi betegséget idézhet elõ.   A lelki problémák, érzelmileg túlfűtött vagy traumatikus élményből születnek, és keletkezhetnek, nemcsak a mostani, de az előző élet, illetve életek valamelyikében is. A mentális- emocionális képek, érzelmek, gondolatok, emlékképek koncentrátumai. Ha több életen keresztül hurcoljuk magunkkal – például egy előző testben átélt traumatikus emlékkép lenyomatát – és nem sikerül időközben, a létsíkok valamelyikében feloldani, a bajok egyre súlyosabbá válhatnak. A beszedett szerek ellenére sem javul az illető állapota, sőt a kialakult tünetek szinten tartása is egyre nehezebb. Az emléksúly oldásával, lehet a problémát jelentősen csökkenteni, esetenként meg is szüntetni, pl. egy tériszonyt, vagy fóbiát. Ok-okozati összefüggésben nézem a kialakult állapotot, pontosabban, megkeresem az okot egy előző életben, ha ez oda vezethető vissza, és úgy tárom fel, hogy elmesélem, amit ott látok, ami az illető jelenlegi problémájának az eredője lehet. Ha túl gyorsan mondom el, nem lesz képes feldolgozni a hallottakat, ezért lassan rakom össze a mozaik darabkákat és integrálom azokat a végén, egységes történetté. Az eljárás azért új, mert kíméletes, hiszen nem a személyt viszem vissza hagyományos hipnotikus módszerrel egy előző életébe, hogy ott újra átélje azt a traumát, rossz élményt, ami a tudatalattijában el van raktározódva és jelenlegi életére negatív blokként ránehezedik, hanem én “lapozok” vissza egy adott dimenzióba, ahol meglátom, megtalálom a baj okát. Ez a módszer éppen ezért, abszolút kíméletes. A verbális szembesítésnek legtöbbször olyan hatása van, hogy képes közömbösíteni – deszenzibilálni – a tudatalattiban tárolt, rossz emléket. Feloldódik az emlék lenyomat, a blokk, és ezáltal javul, a legtöbb esetben meggyógyul az illető. Az ilyen jellegű feltárásnak, kb.két hét utórezgése van. Minimum ennyi idő szükséges, hogy az illető feldolgozza a hallottakat, és csak ezután indul el nála egy pozitív irányú folyamat. Pl. megszabadul veleszületett tériszonyától, rémálmaitól, migrénes fejfájásától, fóbiájától, még makacs szívpanaszai is enyhülni tudnak

Levél Hedvigtől

A koncentrációs tábor blokkjai

Mária a koncentrációs táborban elszenvedett durva műtéti beavatkozások egyik áldozata.
Előző életében, a második világháború ideje alatt, szinte minden szervén sebészeti kísérleteket
folytattak. Különösen a kiválasztó szervek érdekelték leginkább a fehér köpenyes orvosokat, hiszen funkcióik miatt, sokkal több kísérletet tudtak elvégezni rajtuk, mint a többi szerven.

Amikor Mária bejelentkezett hozzám, azonnal éreztem, hogy problémáját kezelni lehet és kell is.
Elmondása szerint, képtelen befeküdni egy kozmetikushoz úgy, hogy ne szedjen be előtte egy jó nagy adag nyugtatót, mert különben a fehér környezetben, nem tudna nyugodtan végigfeküdni, még két percet sem.
– Nem a kozmetikus irritál téged, hanem a fehér szín látványa és az, hogy ott kell feküdnöd. Hogy miért, ez a beszélgetésünk során ki fog majd derülni. – mondtam neki – mert még egyenlőre, nem láttam az okot.
– Igazad van, mert valóban nagyon zavar a fehér szín, még a ruháim is mind színesek, és erre csak most jöttem rá, ahogy beszélünk róla. Olyan rettentő bezártságot érzek pl. egy kórházi szobában, hogy legszívesebben azonnal kimenekülnék onnan. Nagyon kell uralkodnom magamon, hogy ne tegyem meg. Ezen kívül problémáim vannak a szerveimmel is, annak ellenére, hogy a vizsgálatok, nem mutatnak ki különösebb rendellenességeket.
– Igen, azt látom, hogy vagy a májad, vagy a veséd felváltva rendetlenkedik, de a gyomor, a hasnyálmirigy és az epe tájékán is érzékelek bajokat. Nem nagyokat, nincsenek betegségi tünetek, de azt látom, hogy mindig van valami rendellenesség.
– Hát ez az! Nagyon jól látod, pedig erről eddig még nem is beszéltem! Az a helyzet, hogy mindenki azt gondolja rólam, hipochonder vagyok. Ez nem igaz! És az, mitől van szerinted, hogy viszolygok a buszoktól? Nem merek felszállni egy buszra! Ha meglátok egyet, még a látványára is kilel a hideg, nemhogy felszálljak rá!

Örültem hogy Mária egyre nyitottabb, már nem érzékeltem nála a beszélgetésünk elején tapasztalt feszültséget, amit egy kis szkepticizmus is kísért.

Közben, helyszínek kezdtek kibontakozni előttem, Mária előző életéből. Pergett előttem a film, mintha moziban láttam volna, és elkezdtem mesélni a történetet.

Egy falusi környezet bontakozott ki előttem, tíz év körüli kislányként láttam meg Máriát benne, zsúpfedeles, fehérre meszelt kis házikójuk udvarán, az anyja szoknyája mögé bújva és onnan kikukucskálva, félve és szorongva figyelte a háborús katonák toborzó tevékenységét. Vele hasonló korú gyerekeket fogdostak össze és gyömöszölték be őket egy zárt, láda szerű buszba, ahol már annyian voltak egymásra zsúfolva, hogy levegőt is alig kaptak. De hiába kapaszkodott Mária a szoknya ráncaiba erősen, a durva férfikezek kirángatták onnan és legutolsóként még, betuszkolták őt a sok gyerek közé. Azt láttam, hogy körülbelül három órán keresztül ment velük a busz, és nem lehetett megállni útközben. A hosszú úttól elgyengülve, összetörve,levegőtlenségtől szenvedve, szinte már élet sem volt bennük, mire beértek a koncentrációs tábor területére. Ott Máriát erős kezek megfogták és azonnal tovább is vonszolták egy jól előkészített műtőbe, ahol felkészült orvosok vártak már a következő páciensre.

Nem altatták, csak elkábították. Szeretett volna elmenekülni, kirohanni onnan, de úgy érezte, hogy mázsás súly nehezedik rá, és képtelen volt megmozdulni. Hiába volt mély kómában, tisztán hallotta az operáló orvosok beszélgetését.

A műtőasztal körül tevékenykedők lelkesen tárgyalták az addigi tapasztalataikat, miközben egy-egy szervénél, hosszasan elidőztek. Folyamatban lévő, legújabb kutatási eredményeikről volt szó éppen, és hogy milyen nagyszerű lenne, ha megtalálnák végre már, amit ténylegesen keresnek.

Beszélgetésünk itt a végéhez ért, mert legördült előttem a függöny, ami a “filmvetítés” végét jelentette.
Mária, annyira a hallott történet hatása alatt állt, hogy nehezen tudott megszólalni. Kértem őt, hogy jelezzen nekem vissza, ha állapotában bármilyen változást észlel majd.

Két hét múlva hívott fel és akkor már boldogan újságolta, hogy több mint húsz percet utazott a buszon, mindenféle rossz érzés nélkül, tehát elmúlt a fóbiája. – És amit most hallani fogsz tőlem Klári, az egyértelmű bizonyíték arra, hogy teljesen rendbe jöttem! Képzeld el, most jöttem ki a kozmetikustól, ott feküdtem másfél órát, teljesen nyugodtan, egy darab nyugtatót nem kellett bevennem és remekül érzem magam most is!
Hajlandó vagyok kiállni melletted és a világ előtt kijelenteni, hogy működik a dolog!

A hercegnő sietős útja

Julcsi panaszkodott, hogy a gödöllői dombságon felfelé haladva egy bizonyos útszakaszon, olyan rosszullét és halálfélelem érzés fogja el mindíg, hogy legszívesebben átmenne az út túlsó oldalára, hogy kikerülje azt a szakaszt.

Megkért, hogy nézzem már meg, vajon mitől van neki ez az iszonyata?
Visszalapoztam a múltba, az előző életébe, mert éreztem, hogy az okot ott kell megkeresnem. És valóban, elém is tárult a következő történet.

Egy vágtató hintót láttam magam előtt és a benne utazó hercegnőnek nagyon sietős lehetett az útja a kastély felé, mert a kocsis csak ütötte, vágta, hangos kiabálással biztatta a vágtató lovakat és nem volt tekintettel arra a tömegre sem, akik kiváncsian tülekedtek, egymást visszaszorítva, hogy minél többet láthassanak a nem mindennapi eseményből.
Julcsi is közöttük volt, – de akkor, úgy tíz év körüli fiúnak láttam.
A tömeg hullámzása, egyre jobban sodorta őt a díszes hintó elé, és pontosan ugyanazon a helyen taposták halálra a vágtató lovak, ahol a mostani életében, mindig elfogta őt , azzal a halálfélelemmel együttjáró, iszonyatos rosszullét.
Ezt a szörnyű pillanatot hozta át magával az előző életéből.

Az elmesélt történet, rendkívül mély hatást gyakorolt rá, és pár pillanatig nem is volt képes megszólalni.
– Nem értettem eddig azt, hogy miért félek én annyira a lovaktól, egészen a születésem óta? Még a közelükbe sem mertem menni soha, mert annyira irtóztam tőlük. És ez sajnos még most is így van. Főleg a vágtató, tajtékzó lovak látványa van rám ilyen hatással.

Mikor elköszöntünk egymástól, megigértettem vele, hogy felhív, ha történik bármilyen változás a helyzetével kapcsolatban. Eltelt egy hét, két hét, de nem hívott. Sokat töprengtem, hogy miért nem telefonál, hiszen látom magam előtt a boldog arcát, ami arra utal, hogy problémája megoldódott.

Már kezdtem magam túltenni az egészen, mikor úgy három hét után megszólalt a mobilom és meghallottam Julcsi kellemes hangját. – Képzeld el Klári, hogy mi történt? Nemrégiben, újra át kellett haladnom azon a bizonyos útszakaszon, de már teljes természetességgel tettem ezt, mert egyáltalán nem éreztem semmiféle rosszat vagy félelmet. Azt meg pláne nem, hogy át kellene mennem az út másik oldalára! És erre csak most jöttem rá! És van még valami! Tegnap, teljesen nyugodtan, odamentem egy lóhoz és megsímogattam!

A Machu-Picchu

Marcsi, nemrégiben kint járt Peruban és azért jött el hozzám, mert nagyon kíváncsi volt valamire, ami fölött egyszerűen nem tudott napirendre térni. Elpanaszolta, hogy az inka romvárosban, a hegy tetejének egy bizonyos pontján, olyan szédülés és rosszullét fogta őt el, hogy teljesen leblokkolt és megmozdulni sem tudott. Két ember segítségére volt szüksége ahhoz, hogy le tudjon támolyogni onnan, mert egyedül ez, biztosan nem ment volna. Azért érdekes a dolog, mert ő már a fél világot bejárta és soha, sehol nem volt még ilyen problémája, csak itt, ezen a helyen.

Nem tudja, hogy mi lehetett az oka, de őszerinte én ezt meg tudom nézni.
Elkezdtem visszafelé lapozgatni a múltba és jó ideig nem láttam semmit. Olyankor szokott ez előfordulni, amikor a nagyon régi időkben, több száz, illetve több ezer évre visszamenőleg kell keresgélnem. Kis idő elteltével, egy történet tárult elém, ami az inka korabeli időkbe vezetett vissza. A Matcu-Picchu hegy tetején, lakóhelyüket védve, öldöklő csatájukat vívták éppen az őslakos indiánok a betolakodókkal szemben és a színesen kifestett harcosok között, megláttam Marcsit is. Csakhogy most férfi volt. Rézbőrű harcosként küzdött és hosszú, egyenes, kékesfekete haját, homlokára símuló, piros hajpánt fogta össze. A hajpántot, különleges dísz ékesítette és formája, főnöki rangra utalt. Bátor, erős harcos volt, de a gyorsan suhanó nyílvessző elől nem tudott kitérni, ami éppen akkor, abban a pillanatban fúródott a mellkasába amikor megláttam őt, és azt is láttam, hogy a nyíl mérgezett volt.
Hátratántorodva, egyensúlyából kibillenve kezdett el zuhanni lefelé a tátongó mélységbe.
Marcsi, a halála pillanatában bekövetkezett zuhanás negatív élményét, áthozta magával jelenlegi életébe, a mélység iszonyatával együtt. Elmondása szerint, ugyanis, születése óta, olyan szörnyű tériszonnyal küszködik, hogy még egy székre sem merne felállni, pedig már elmúlt ötven éves.

Amit “láttam” és elmeséltem, olyan mély hatással volt rá, hogy még megszólalni sem tudott. Csak nézett maga elé kábultan és szüksége volt egy kis időre, amíg magához tudott térni.

Később, úgy két hét múlva, csörgött a mobilom és Marcsi örömmel újságolta, hogy képzeljem el, mi történt? Elmúlt a tériszonya! Az a tériszony, amitől egész életében nem tudott megszabadulni!
– Néhány órával ezelőtt nekibátorodtam és elkezdtem ablakot pucolni az ötödik emeleten, de hozzá kell tennem, hogy semmiféle szédülést, vagy rosszullétet nem éreztem. Én, aki még egy székre sem mertem felállni azelőtt! És csak most esett le a tantusz!

A kincsőrző

Debrecenből hívott már többször Mariann, míg végre meg tudtunk beszélni egy időpontot.
Olyan problémája volt, hogy szinte hetente begyulladt a fogínye és ez már évek óta így volt.
Nem értettem, hogy miért éppen engem akart felkeresni emiatt, de elmesélte, hogy ő már sok helyen járt, több fogorvossal is konzultált, és erős szerekkel sikerült is panaszait enyhíteni, de sajnos, mindíg csak kis időre, mert ahogy elmúltak a szerek hatásai, problémája újra visszatért. Ő azt szeretné, ha már véglegesen is megszabadulhatna tőle.

– Talán még nem próbált meg minden lehetőséget.  Próbáltam nyugtatgatni heves kitöréseit.

– Higgye el, hogy mindent megpróbáltam és kezdtem is már beletörődni, hogy nekem ezzel a jövőben már együtt kell élnem, mikor megláttam magát a tévében! Az emléksúly levételről beszélt és én azonnal tudtam, hogy van még remény! Nem véletlenül kapcsoltam éppen oda, hiszen azt az adót, egyébként, nem is szoktam nézni! Nincsenek véletlenek, hiszen ezt maga is tudja!

– És mégis, hogyan gondolja a segítségemet? Kérdeztem, mert annyira nem volt profilomba vágó az eset. – Talán más fogorvost, vagy szájsebészt is ki kellene megpróbálnia. – folytattam az érvelésemet tovább.

– Maga engem nem akar komolyan venni! Számtalan fogorvosnál, szájsebésznél, szakembernél jártam már, de ezt a beszélgetésünk legelején is említettem. Erős a ráérzésem, hogy maga az, aki igazán tud nekem segíteni!

– Csak van valami, aminek a hatására a gyulladás bekövetkezik?! – kérdeztem.

– Hát persze! Megfigyeltem, hogy akárhányszor nagy összegű pénzről, értékes vagyontárgyról beszélnek előttem, másnap már érzem is a bajt. Sajnos ezt ki sem tudom kerülni, mert a pénz, egyébként is kapcsolódik a munkakörömhöz.

És ez volt az a pillanat, amikor ráéreztem, hogy Mariannt fogadnom kell! Bevillant egy kép vele kapcsolatban és ezt közelebbről is szemügyre kellett vennem. Személyes találkozás kellett, hogy pontosabban lássam az elémvillanó kép részleteit.
Egy hét múlva beszéltük meg, hogy találkozunk. A naptáramra pillantva azt láttam, hogy a Hold a legkedvezőbb állásban lesz akkor, tehát a kitűzött időpont sem volt a véletlen műve.

Az idő kerekét visszafelé pörgetve, azt láttam, hogy Mariann az előző életében, a második világháborúban, katona volt és egy nagy terem őrzésével volt megbízva. Ebben a helyiségben, hatalmas értékek voltak. Rengeteg pénz, aranytárgy, mindenféle értékes dolog, amiket a háború alatt felhalmoztak. A katonának az volt a feladata, hogy ezt a felbecsülhetetlen vagyont őrizze éjjel, nappal. Fel-alá járkálva az ajtó előtt, állandó feszültségben, rettegésben élte napjait, nagyon félt az ellenség támadásától, ami egy napon sajnos be is következett.
Olyan hirtelen, rajtaütésszerűen támadtak rá az ellenség katonái, hogy még védekezni sem tudott. Az egyik, aki legelsőnek rontott rá, olyan erősen állon vágta egy puskatussal, hogy kiszállt belőle az élet. Még az utolsó gondolatában is a felhalmozott vagyon és a rengeteg pénz lebegett előtte és ezt az érzelmi traumát hozta át magával a jelenlegi életébe.

Mariannra, nagy hatással volt a történet végighallgatása. Nem is nagyon tudott szóhoz jutni, én pedig nem erőltettem, mert fel kellett hogy dolgozza a hallottakat. De a halk megjegyzése, hogy most is a katonaságnál dolgozom, egyértelműen a történet hitelességét igazolta vissza.

Az eset óta eltelt már vagy két hónap, csodálkoztam, hogy nem jelentkezik. Azonban egy szombati napon, úgy a délutáni órákban, megszólalt a mobilom és Mariann hívott.

– Klári, képzeld el, hogy mióta nálad jártam, egyre jobban javul az állapotom és azt érzem, hogy teljesen el is fog múlni a problémám. De már akkor, az elemzésed után is, sokkal jobban éreztem magam! Csak azért nem jelentkeztem eddig, mert nagyon lefoglalt a munkám!